2013. szeptember 7., szombat

Turistáskodás

Most, hogy itt volt nálunk Maxi, bepótoltuk mindenféle elmaradásunkat hóringyálásügyileg.

Augusztus elején 4 napos hosszúhétvége volt, ugyanis csütörtökön véget ért a ramadan (minden muzulmán végre jóllakott így képtelenek voltak dolgozni), pénteken pedig Szingapúr megalapítását ünnepelték. Namármost én Mateusztól rendszeresen megkapom, hogy mi magyarok mennyire nacionalisták vagyunk, de ami itt ment, szerintem simán leköröz minden augusztus 20át.
Már július közepén megjelentek a piros fehér zászlók az ablakokban, én naivan azt hittem, biztos valami választás lesz. De nem, ezek 4 héttel az ünnepség előtt már rákészültek, a környező hoteleket, szigeteket lefoglalták 3 hónapra előre, így nekünk esélyünk sem maradt, így Mateusz egyezséget kötött a főnökével, hogy ő inkább ezeken a napokon otthonról dolgozna, cserébe most, azaz következő héten venné ki azt a két napot.
  
Így azon a csütörtökön elmehettünk a Mcritchie reservoirba. Nekikészülésnek Mateusz betetette velem a gyékényt, frizbit, labdát, hogy majd piknikezünk, de előbb eszünk valamit az állítólagos tök jó étteremben. Ők Maxival mivel majd éhen haltak, bekaptak egy nutellát egy kis kenyérrel, majd elindultunk. Mire megérkeztünk, az eső pont elkezdett szemerkélni,a park pedig kicsit sem az a piknikezős park volt, inkább egy nagy tó a dzsungel közepén. A fiúk -nutellával eltelve- ugrották az étterem programot ( hiába pedzegettem, hogy én azért tudnék enni) helyette kinéztek a térképen egy falombok között kifeszített parkszerűséget, hogy az milyen jó, oda menjünk. Hiába mondtam, hogy azért az 7 kmre van a térkép alapján, de mi az nekünk, menni kellett. Ne legyek ilyen negatív... Két párhuzamos út futott a tó körül: az egyik a dzsungelben, a másik közvetlenül a tó partján. Megint hiába mondtam, hogy a tó mellett kideszkázott vonalon talán egyszerűbb a babakocsival, le lettem szavazva, hogy ne rontsam már el a fun-t, hogy még sosem voltunk esőerdőben. Kicsit azért kivolt a tököm is a nagy kalandvágyukkal, hogy a dzsungel közepén szitáló esőben étlen szomjan, a legújabb szandikámban( merthogy elvileg piknikezünk) tocsoghattam mindenféle sárban és majomürülékben csak azért, hogy elmehessenek ők ketten fára mászni, míg én majd Lilivel álldogálhatok az esőben és várhatom őket. 
De hál istennek az a 7 km mégiscsak hosszúnak bizonyult, mert nem volt nálunk víz és Maxi 2 km után majd szomjanhalt (és ezt kamaszoknál nagyon komolyan kell venni ;)), így mikor elérkeztünk egy 40 fokos sziklás emelkedőhöz, inkább visszafordultunk, és vègre a tavi úton mentünk, ami sokkal izgibb volt- egy rakat majommal, teknőssel, hallal futottunk össze, nem is beszélve a látványról, aminek következtében még Maxi is elfelejtette, hogy épp halálán volt.








A következő hetekben bejártuk a várost: elmentünk a Universal Studioba, ami olyan, mint Disneyland, elmentünk a világ állítólag legnagyobb akváriumába, felmentünk a Marina Bay Sands tetején a kilátóba, elmentünk éjszakai szafarizni, nappali állatkertezni, szabadulós játékra (amit mellesleg helyi magyarok vezettek be itt), megnéztük Little Indiát vasárnap (ami nagyon durva, mert az az egyetlen szabadnapjuk a kis pandzsiknak és olyankor az összes ott lődörög az utcákon-de csak a férfiak, a nők persze otthon, Mateusz barátja elvitt minket Chinatownba eredeti kínai étterembe, ahol Lili is kipróbálta a békahusit. (próbáltam volna fórumokon rákeresni, hogy mennyi idős kortól adható, de nem volt ilyen fórum, szóval büszkén jelentem, hogy szerintem az én lányom a legfiatalabb magyar, aki békahúst evett :D és ízlett neki-mint úgy általában bármi, ami a szájába kerül :D)

Plusz Maxi 3madik hétvégéjén elmentünk Bintanba, ami Indonézia legközelebbi szigete, magyarul a legközelebbi tengerpart, ahova levonul egész Szingapúr. Ennek köszönhetően az árak is szingapúri dollárban vannak kiírva. Mi csak a resort területén mászkáltunk 4 napig- ami bőven elég volt, ugyanis vagy 10 hotel-apartmanegyüttes volt rajta, mindegyikhez külön étterem, külön programok tartoztak. A fiúk elmentek búvárkodni, bowlingoztunk, összehaverkodtunk a helyi séffel, aki el volt ájulva Lilitől, hogy mennyit eszik, és aki fekete volt, szóval akárhányszor odajött hozzánk a reggelinél a nagy magas szakácssapkájával Lili megbabonázva bámulta hosszú percekig. :)

A többi napokon meg itthon lógtam a gyerekekkel, SuperMariot játszottam Maxi nagy örömére, aki akárhányszor a kezembe vettem a nintendot hirtelen mellém penderült és elkezdett magyarázni, hogy hova kéne ugranom és mit csinálni, és addig ajánlgatta, hogy ő ezt meg tudja csinálni ezt a pályát és segít nekem, amíg végül odaadtam neki, és persze nála ragadt, mondván, hogy ő segít nekem :D

A francia barátnőmmel is sokat lógtunk, aminek Maxi nem igazán örült. A nagy össznépi buborékfújó francia anyuka találkozó azért engem is sokkolt. Általában eddig nagyon ügyesen találtam mindig valami kifogást, amikor Patricia elhivott magával ilyen mamatalálkozókra, mert igazából kb a hideg kiráz tőlük, de ez most péntek délután volt a botanikus kertben (vagyis 10 perc sétányira), szóval a szokásos kifogásaim, hogy túl messze van, vagy túl korán van stb sajnos nem voltak elég jók, így elmentünk. Először még csak 5en voltunk így anyukák gyerkőcökkel, ami még olyan emészthető mennyiség volt, de amikor elkezdtek gyűlni és a végén lettünk kb 30an, és mindenki franciául beszél, és megérkezik egy új csaj és egyből lerobban a másik mellé és bamm elindul az ismerkedés, és ha a kisgyerek éhes, akkor ott az ázsiai park közepén előveszi a cicit és nekiáll szoptatni, nem törődve az ázsiai emberekkel körbe,akik még a medencepartra is szégyellnek kimenni. Magyarul elégg fura volt..De ilyet is láttunk.
Meg ingyen fagyi tesztelésen is voltunk, ahol még fizettek is nekünk a véleményünkért. :) Szóval nem volt unatkozás. 

Mielőtt Maxi itt volt úgy éreztem, hogy totál le vagyok terhelve Lilivel, de most, hogy 5 hétig két gyerkőcöm volt, és ez most hirtelen visszaesett egyre úgy érzem, hogy enyém a világ és időmilliomos vagyok. (ami azért annyira nem igaz :))





2013. augusztus 6., kedd

Az élet játéka



Most megint egy kicsit elmaradtam a bejegyzésekkel. Abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nincs időm. Ha az embernek kisgyereke van, nagyon be kell osztania az idejét, és mivel nagyon festegethetnékem volt, így az  eddigi blogírós percek átavanzsáltak festős percekké.

 De mindez a múlté.

Néhányan kérdezgettek, hogy milyen az anyaság, most elérkezettnek látom az időt, hogy megválaszoljam a kérdést, de nem a szokásos nyálas-csöpögős mindengyönyörűegyüttgügyögős ősanya módon, csak a realitásoknál maradva. Ugyanis múlt pénteken felvettük Maxit a reptérről (Mateusz (első) házasságából származó kisfia) és ezzel a mozdulattal kezdő anyukából hirtelen lépéssel kétgyermekes családanyává avanzsálódtam, Mateusz ugyanis dolgozik én meg pesztrálhatom a két gyereket.

  Míg a kisbabáknak megvan az az előnyük, hogy relatíve sokat alszanak, addig egy 10 éves már semmit. Le tudja magát kötni, de igényli a figyelmet. És mivel a napi négy kemény oldalnyi kötelező olvasás pikkpakk elrepül, az embernek hozzá kell szoknia a következő zajmelléktermékekhez: nintendo buap-buappolása,csilingelése,  a mobilos back to the future hangjai, az iphoneba beépített robothang válaszai a vicces kérdésekre (hány éves vagy? mi a kedvenc színed? Hozzám jösz feleségül? stbstb) mindez minden lehetséges nyelven (mert ki kell próbálni hátha japánul is mondasz valami értelmeset) a youtubeon található vicces videok  zajai, melyeket akarva akaratlanul de végig kell nézned (Lego kisfilmek, family guyból vett jelenetek minden mennyiségben) , meg kell csodálnod az összes új legot, ami előkészületben van, javaslatokat tenni, milyen témával lehetne még legot gyártani (javasoltam a barbiet és twilightot), majd mikor az egy órás korlátozott gyereknetezés letelik, meg kell válaszolni a mi a terv mára? Mikor megyünk úszni? Mikor eszünk? Mit eszünk? kérdéseket. Ez utóbbi különösen trükkös, mert ha nem jó választ adsz, az szimplán hümmögésbe ütközik és hmmm én azt nem akarok-ba. És akkor aztán találj ki valamit, ami megfelel neki is, meg a célnak is, hogy ne legyen teljesen tele vacsora előtt.

 Ha esik az eső, igyál kávét. Sokat. Mert akkor nem csak Lili nyekegését kell hallgatnod, hanem a jajj-de-unalmas-amikor esiket is, találj ki valami olyan elfoglaltságot, ami egyszerre leköti a 7 hónapost is és a 10 évest is. (pingpong) Mindeközben cserélj pelust, vigasztalj bébit (mert állni tanul, de általában csak esik), főzzél neki is ennivalót (meg magadnak is meg a tíz évesnek is), etesd meg, takarítsd el a romokat (senki nem fogja helyetted), ha minden összemorzsálódott, takarítsd fel, különben jönnek a hangyák.
Ha kisüt a nap, juhééé, lemegyünk úszni, de csak ha árnyék is van, mert Lilit az egyenlítői tűző napnak azért nem teszem ki. Vele csak fél órát tanácsos úszni,de az Maxinak nem elég, ezért  elindul az óó maradjunk már még, de a nyugodtan maradj lennt egyedülre megint csak hümmögés a válasz és inkább akkor ő is jön velünk. Lili lefekszik aludni és az elkövetkező 1-1,5 órában a már elmondottak ismétlődnek.

A tegnapi napom mélypontja az volt, mikor elmentünk labdát venni a fél órányira lévő plazaba és visszafelé a metron Lili felébredt és végig nyekegett, bőgött, mert ő éhes, Maxi mindeközben körbekörbe pörgött a kapaszkodó körül és nem volt hajlandó leülni. Akkor ott úgy belegondoltam, hogy másfél évvel ezelőtt ha ezt nekem valaki elmondja, hogy ez fog történni én körberöhögtem volna valószínűleg.. :D

 Az egyetlen könnyebbség a két gyerekkel az, hogy Lili- mint a kiskacsák- követi Maxit mindenhova. Maxi előtt én voltam a kacsamama, most váltás volt. Így legalább el tudok menni csukott ajtókkal pisilni. Juhííí :))

  Az igazi élet játéka társast valahogy realizálni lehetne, és belecsempészni a takarítás, főzés, mosás, mosogatás dolgokat. És valahogy hogyan használod az ütőkártyáidat:  egy fél évest és egy 10 évest. :)
 
Tegnap este 22:20perckor félhullán estem a kanapéra, és ha lehetett volna egy kívánságom, azt kívántam volna, bárcsak lenne itt egy nagyszülő vagy hasonló mágikus segítő, aki megmentene egy hétvégére, vagy akár egy napra is, amikor mondjuk a 6:50 helyett akár 9ig is aludhatnék, hallgatnám a csendet, festegetnék, rendbetenném a talpamat, legyantáznám a lábamat, újrafesteném a körömlakkot, sőt esetleg még szemöldököt is szednék és lemennék NAPOZNI. De ez nem az a hely. És a kanapéról is fel kellett kelnem 10 perc után....


DE mielőtt még valakit teljesen elbátortalanítanék gyerekvállalás ügyében: az igaz, hogy általában tök hulla leszel, soha életedben nem lesz ennyi munkád, mint a gyerkőcökkel, nem lesz szabad perced magadra, DE emelett ott vannak azok a percek, másodpercek (Maxi megköszöni a szép napot, Lili a kis husi ujjaival átölel, rádmosolyog, megcirógatja az arcod, vagy ahogy bőg,de az öledben megnyugszik), amik akkora boldogsággal és energiával töltenek el, amekkorát még életemben nem éreztem, még 6 vodkaredbullos buliban sem...:P









2013. július 21., vasárnap

Csakazértis

A múltkori veszekedésünkre egy héttel Mateusz egy nagy zacskónyi festőcuccal állított haza. Ügyesen megkérdezte az eladót, hogy mi kell egy kezdő akrilfestőnek, így majdnem mindent meg is vett. (nem holmi vízfesték szettet mókusszőr ecsettel,mint azt ajánlgatta nekem anno)
  Persze azért még elmondtam neki 3szor gyorsan, hogy csakazértsem festek, de másnap suttyomban elugrottam Lilivel a művészellátóba, hogy a hiányciccekeket megvegyem és nekiállhassak életem első akriljának. Azért egész fifikás az én 'uram'...egy hétnyi gondolkozás után rájött, hogy igazából az neki is jó,ha festek, mert addig ő elmehet sportolni és nem kell a lelkizésemet hallgatnia, hogy "igazán tölthetne több időt velem-velünk", plusz így, hogy ő veszi meg nekem, tök hálás leszek és a hős, megértő pasi szerepében tündökölhet. :P
  Szombaton érkezett el a nagy nap, hogy nekiálltam, és megalkottam életem első művét. A remek jelzőt ugyan nem érdemli meg, de a célnak megfelelt: a nappaliba akartam valamit, ami harmonizál a már meglévő bútorokkal, képekkel. Bár ő úgy gondolta, hogy egy ekkora nagy vásznon én majd hetekig babrálgatok, kb 3 óra alatt kész is voltam a képpel. A csalódottság lerítt az arcáról, de diplomatikusan csak annyit mondott a faggatásomra, hogy jó a kép. Azért amikor előhozakodtam a bekeretezés ötletével, közölte, hogy ahhoz azért kicsit jobbat kéne festenem. :P Mert mint kiderült neki a non figuratív festés nem művészet (el sem tudom képzelni mit, kb kis virágokat várhatott, valószínűleg azt jobban értékelte volna, mint a színes vonalhalmazt). Szóval most közös megegyezéssel újrapróbálkozok (ezt a képet a gyerekszobába tesszük ki), ma megveszi nekem a nagyobb vásznat, amire az előzetes tervek alapján a teraszunkról a látványt (a felhőkarcolókat) kell megfestenem úgy, hogy tovább tartson egy napnál. (hogy ő kiizmosodjon közben) :P

Életem első akril festménye
És ahova került VOLNA (mármint nem a szófára, hanem felé :P)
 Az általános iskola, ahova jártam  anno egy lakótelep közepén volt, a gyerekek 80 százaléka ott nőtt fel, mindenki ismert mindenkit, én meg vidékiként mindig irigykedtem és szerettem volna a panelben lakni. (anya persze mindig közölte, hogy perszemár, hogy hallgassam, hogy hogy kong le a felső szomszédok nagydolga a szennyvízcsatornán).
 Most itt kb valóra vált az álmom. Nem panel ugyan, meg sokkal nagyobb a lakás, meg nincs szargongás, viszont az elmúlt két hónapban összehaverkodtunk az itteni fehérek felével, és már megy a nagy bandázgatás. Egy francia családhoz én úsztam oda a medencénél, mert láttam, hogy kisbabával vannak, a csajjal azóta hetente néhányszor összefutunk, elvisszük sétálni a gyerkőcöket. Mateusz a liftben összehaverkodott a felettünk lakó párossal (a csaj építész, a pasija meg mint kiderült Mateusz irodájában dolgozik :D), múlt héten szintén a liftben összetalálkozott egy 10ediken lakó olasszal, akivel szintén egy épületben dolgoznak, a konditeremben begyűjtött egy frissen beköltözött francia párost, a medencénél Lilivel összehaverkodott a délkoreai szomszédokkal, meg a 9 hónapos kisfiukkal, Jayjayvel. Mostanra (a koreaiakat leszámítva) kezd egész összerázódni a csapat, és közös bbqkat, közös programokat szervezünk. Szóval tök jó :) Kicsit olyan erasmusos(azért a hardcore partykat levonva :P), mert itt mindenki ugyanabban a cipőben jár.

Amúgy úgy néz ki (még nem biztos, de eléggé lehetséges), hogy most augusztusban dolgozhatok egy kicsit. Mateuszék irodája ugyanis most szeptemberre óriási kiállítást tervez (hogy bemutassák, hogy a sok támogatói pénzt mire fordították az elmúlt 2 évben) és makettezőket keresnek, szóval Mateusz volt olyan rendes és felemlegette a nevem a főnökénél, hogy én itt vagyok és szívesen beszállnék heti néhány napon néhány órára. A főnök most elvileg azon gondolkozik, hogy milyen szerződést lehetne nekem írni. :) Remélem, hogy összejön, akár ingyen is vállalnám kb. Egyrészt kapcsolatépítésnek tök jó, másrészt végre csinálhatnék valamit. :)
  Senki félre ne értsen, nem unatkozom Lili mellett, meg nem rossz az anyáskodás, meg Lili egyre viccesebb (olyan, mint egy kis bumeráng, leteszem a földre játszani és pár percen belül visszajön és ütögeti a lábamat, hogy ő itt van, vegyem fel :D), DE azért hiányoznak az emberek. És tök szar érzés, amikor Mateusz hazajön és elmondja, hogy mik történtek vele, és én csak a szokásosat tudom mesélni, hogy mit evett Lili, mit csinált, hova mentünk. Ami azért eléggé egysíkú. Nem is értem azokat a nőket, akik teljesidős háziasszonykodnak. Hogy nem unják meg?


    Tegnap elkirándultunk a belvárosba átvenni a bankszámlánkhoz tartozó ajándék hangfalat, és mivel hétvégenként tele van a város,de különösen a metro, ezért úgy döntöttünk Mateusszal, hogy a hátralévő két megállót inkább lesétáljuk. Így sikerült belebotlanunk az egyik szingapúri híres épületbe, amit már korábban kinéztem magamnak a térképen, csak túl messzinek tűnt, és inkább nem vágtam neki egyedül Lilivel: Hotel Parkroyal on Pickering. Nem rossz, kívülről sem, de a cikk alapján belülről sem: http://www.archdaily.com/363164/parkroyal-on-pickering-woha-2/

Persze Mateusz, a nemépítész azon filozott, hogy miért kellett ilyen hülyén beerdősíteni az épületet (mondtam, hogy szerintem pont ezzel nyerték meg a pályázatot valószínűleg), ha már annyira zöldíteni akarják Szingapúrt akkor inkább építhettek volna egy parkot a helyére :P :D Jogos...



2013. július 10., szerda

Szappanopera

Anyukám állítása szerint a legelső szó, amit kimondtam a "nem" volt. Ez az eltelt néhány év alatt csakazértsévé módosult. Ha valaki rám akar tukmálni valamit az akaratom ellenére (fiút, árut, egyetemet stbstb) akkor akár nyíltan, akár a felszín alatt, de előtör belőlem a dac, szinte érzem, ahogy megkeményedik a fejem és CS-A-K-A-Z-É-R-T-S-E-M. Nem nagyon tudom kontrollálni a dolgot. Ez van és kész.

A tegnapi szokásos kis napnak indult, Lilivel délelőtt lent úszkáltunk a medencénél, utána együtt elaludtunk (aznap délelőtt olvastam valami cikket a gyerekeddel való együttalvás fontosságáról az első két évben, meg na jó, valljuk be, kimerített a kemény medencézés :P)
  Felkeltünk, megebédeltünk, levittem egy körre sétálni a minit, gondoltam, ez majd jót tesz, utána jobbat alszik majd. Visszaértünk, letettem az ágyba és üvöltés. Nem a szokásos nyekergés az elalvás előtt, hanem ordítás. Nem baj, gyereknevelek, úgyhagyom, majd megunja. A gyerek fél órán keresztül nem unta meg, én viszont igen. Bementem hozzá, és erre nem vagyok büszke,de már eléggé ki voltam, és rákiabáltam, hogy mondja el, hogy mi  a baj. Ezzel csak még nagyobb ordibálást sikerült elérnem, ugyanis akkor már nem csak simán hisztizik, hanem meg is van ijedve és ordít, szóval ha akarod, ha nem, a saját érdekedben őrizd meg a hidegvéredet.
  Ő nyert, kivettem, letettem a földre, ordítás, beteszem a székébe, ordítás, igazából addigra már minden rossz volt. Az elkövetkező két órában azon morfondíroztam, hogy biztosan megértem-e én már a gyerekvállalásra, és hogy vajon mennyire lehetek rossz anya, hogy egyáltalán ilyeneken morfondírozom...De komolyan néha szinte érzem, ahogy sorvadnak el az agysejtjeim (már az a néhány, ami az elmúlt sokévnyi bulizás után megmaradt) és a helyükön tátongó űrt a Disney csatornáról ismert mesék dalai váltják fel: Tayo, a kis busz (Tayo-Tayo, Tayo-Tayo, he's a friendly little bus...), Mickey Mouse Clubhouse (Come on, let's do the hot dog dance: Hot dog, hot dog, hot-digiri-dog.....) és társai...

Miután már totál kész voltam, és csak 5 perc csendre vágytam, a pakolás megoldott végül minden problémát. Lilit betettem a babakocsiba amíg összeszedtem a holmijait az útra. Mire megint ránéztem ő már az igazak álmát aludta. Kis majom.

Néhány percnyi metrózás után begyűjtöttük Mateuszt, és beültünk egy thai étterembe. A neve: Porn's. A főlogó egy elefánt hátsó fertája. A Porn, mint a kitett plakátokról kiderült egy helyi híresség (valami helyi valóságshow sztárja lehet) neve, nem arra utal, amire mi fehér emberként gondolnánk. De mi igazából csak azért választottuk ezt a helyet,mert tök jó poénnak tartottuk.
  Lilin keresztül mindenkivel összehaverkodtunk (a szomszédos asztalnál egy ausztrál papa-mama és az idegenvezetőjük ült, a pincérek megtévesztő módon nem thai-ok, hanem kis pandzsabik voltak, akik fél percenként odaugrottak Lilit megnézni).
  Lili betolta az otthonról hozott papit, majd Mateusz rizsének a felét, majd az én rizsem felét (a másik felét leszórta az asztal alá), majd még kettő szelet uborkát, majd rátámadt az idegenvezető fényképezőjének a lencséjére (mert az ausztrálok mindenképp fotót akartak Liliről), és megpróbálta volna a rizses-uborkás mancsával közelebb húzni a szájához, hogy azt is jól megkóstolja, majd miután elmentek a nagyik, a hosszú padon, amin ültünk elkezdett négykézláb átaraszolni a távolabbi szomszédokhoz is. Kész kabaré volt. :) De mi voltunk a Porn sztárjai.

A kaja után elindultunk, hogy megkeressük az eredeti célt: a művészellátót, amit már két hete kinéztem magamnak. Ugyanis mióta beköltöztünk, arról fantáziáltam, hogy hogy fogok majd festeni. Totál be voltam lelkesedve. Nagy keresgélés után megtaláltuk a boltot, ami óriási volt. Tele mindenféle jó kis cuccal. Imádom a papírokat. Nem tudnám igazán megfogalmazni, hogy miért, talán a bennük rejlő lehetőség miatt. Hogyha egyszer nagyon gazdag leszek, annyira, hogy nem kell dolgoznom, tutira nyitni akarok majd egy papírboltot, és majd főnökként ott lézengek és fogdosom a lapokat, beszívom az illatukat stbstb.
  Szóval ahogy beértünk én eltűntem a festékek-papírok kavalkádjában, elkezdtem válogatni, hogy mik kellenek az eltervezett képekhez. De még úgy is, hogy csak a legolcsóbb akrillfestéket és legolcsóbb ecseteket választottam ki, így is minimum 100 dollárra rúgott az ára. Gondoltam, nem leszek önző szemét, megkerestem Mateuszt, elmondtam neki, mi az ábra, és felajánlottam, hogy megvehetjük most a cuccok felét, a következőt meg jövő hónapban, hogy ne költsünk most túl sokat.

  Mateusz- akitől eddig mindig meghallgattam, hogy mennyire fontos, hogy találjak magamnak egy hobbit- felhördült, hogy mi kerül ezen ilyen sokba, hogy majd ő megmutatja nekem, hogy mit vegyek meg. És elkezdett nekem előcibálni egy sima vízfesték szettet (kb olyan általános iskolásoknak valót), majd kinézte az egyik legdrágább mókusszőr ecsetet (mivel egyesével árulták, és gondolta, biztos az a legolcsóbb) és közölte, hogy ezekkel legelőször fessek neki egy kicsi mintapéldányt, merthogy nem is tudja, hogy tehetséges vagyok-e.

 Kis kitérő: Mateusz nagyon jól gitározik, a számítógépén tök jó zenéket tud komponálni, DE a festéshez rajzoláshoz halvány lili gőze nincsen. Olyannyira, hogy a volt lakásában kitett a falra egy képet, amit  az anyukájának egy alkoholista barátnője festett: egy aránytalan pucér nő fekszik a gazban, ami undorító, össze nem illő színekkel vannak megfestve.

  Mikor felemlegettem neki, hogy ezt a képet is pl kitette, és tőlem, egy építésztől elvárná, hogy kis mintát gyártsak neki ( amivel mellesleg csak a vásznat spórolnánk meg, mert a festékeket és az ecseteket, és a gessot ugyanúgy meg kell hozzá venni), közölte, hogy az ingyen volt, ezért meg ő fizet. És hogy a volt felesége is úgy gondolta, hogy nagy festő lesz, de ő is csak ilyen gyerekeseket festett.

Na itt durrant el az agyam. Tudja tökéletesen, hogy mennyire utálom, amikor az exéhez hasonlítgat, szóval fogtam, ledobtam a kosarat a földre és mindenen és mindenkin keresztül kivonultam az üres babakocsival, vállam fölött kiabálva Mateusznak, aki a heherésző Lilivel (Lili azt gondolta, hogy buli van :D) az ölében loholt utánam. És hogy ez még ne legyen elég,(mert ő ilyenkor még szereti tovább húzni az agyam), közölte, hogy amikor a hobbiról beszélt, arra gondolt, hogy dolgozhatnék, vagy sportolhatnék, vagy valami produktív dolgot csinálhatnék.....Grrrrr....

Visszavonultunk a metrohoz, vöröslő fejjel átvágtam a tömegen az üres babakocsival, majd mivel haragomban nagyon gyorsan mentem, elvesztettük egymást. Mateusz úgy gondolta, hogy direkt akartam lerázni, ezért gyalog lement Lilivel a mozgólépcsőn, én meg a liftben egyedül az üres babakocsival. Mire leértem a peronra ők már ott álltak néhány ajtóval arrébb, de én csakazértsem mentem oda hozzájuk. Megálltam 2 ajtónyival arrébb. (a helyi metroban üveggel le van választva a peron (rajta előre kihagyva a metroajtók helye), hogy nehogy beugorjanak elé az emberek).
  Közöttünk állt egy kínai bácsi. Először meglátta Lilit Mateusszal, mosolygott, majd átnézett az én üres babakocsimra és elkomorodott. Majd lassan összeállt a fejében (mivel néha egymásra pillantottunk Mateusszal), hogy az üres babakocsi és a kislány összetartoznak. És onnantól kezdve oda-vissza kapkodta a fejét, próbálta elképzelni, hogy mi történhetett itt. :D
A metron kb én lehettem az őrült európai anya, aki elvesztette a gyerekét, és azóta is tologatja az üres babakocsit, az emberek a szemük sarkából fura pillantásokkal méregettek és próbálták kitalálni, hogy mi lehet a bajom. (ők már nem látták Mateuszékat, akik néhány ajtóval arrébb szálltak fel)

Leszálltunk, még egy környi anyázás, és tömegmegbotránkoztatás után (ilyet se sokat lát Szingapúr szerintem :D) lenyugodtam. Mateusz közölte, hogyha akarom, holnap visszamegy és megveszi nekem a cuccokat és akkor festhetek. De mondtam neki, hogy NEM. Mostmár CSAKAZÉRTSEM festek. (egy ideig)


2013. július 7., vasárnap

Be-lakás

A legutóbbi bejegyzésem óta gyökeres változásokon esett át a kéró. Mivel az eredetileg beígért lakásfestés helyett a főbérlőnk kitalálta, hogy ugyan fizessük már ki mi a festés felét (600dollárt), ő a másikat, és mindezért ideszervezett volna a nyakunkra egy 3 fős pandzsabi brigádot 3 napra festegetni, így Mateuszsal a saját festés mellett döntöttünk inkább. Beszereztünk minden fontos kelléket: festéket, fóliát, ragasztószalagot, hengert (mindezt potom 280 dollárért, amit utólag kifizettettünk a bácsival) és a legfontosabbat: SÖRT. Merthogy a vérprofik is így csinálják. Múlt pénteken (nem a mostanin,hanem az előtt) neki is álltunk. Lilit letettük aludni, és kibontottuk a sört.
   Ennek következtében óriási megvilágosodásaim támadtak: egyrészt kivitelezés gyakorlatról számítási módszerek, megértettem, hogy mit és miért számoltunk úgy, amikor a tételes anyagszámítást végeztük, plusz arra is rájöttem, hogy így besörözve eléggé döcögősen megy a plafon ragasztószalagozása. (valószínűleg a 3 fős brigádoknak is ezért tart több napig a munka). Szóval kis létrás kitérő után én lettem a lenti részek körberagasztószalagozás felelőse (miközben Mateusz körbefestette a fél nappalit), bútormozgatási segédmunkás is lettem, és miután keményen kivettem a részemet a festésből is (az ablakok közötti kb 2 m2-tert kifestettem a kicsi hengerrel) átavanzsáltam árubeszerzési menedzserré is. (lementem a boltba még sörért és ragasztószalagért). A kemény munkánk (na jó, leginkább a Mateuszé :)) gyümölcseként másnap, azaz szombat estére ki is volt festve a lakás.

Vasárnap még egyszer utoljára elnéztünk az Ikeába, mert az online rendelést olyan viccesen oldották meg, hogy online csinálhatsz magadnak "kosarat", amibe pakolhatsz, kiválaszthatod, hogy melyik Ikeából szeretnéd a cuccost, viszont a fizetés és megrendelés helyett kijön az üzenet, hogy és akkor most ezt a listát nyomtasd ki és battyogj el vele a legközelebbi üzletig...

Megrendeltünk mindent,ami még hiányzott és megrendelhető, és végre mostmár valahogy otthonosabb az egész pecó. Még mindig nem végleges persze (mert még festeni akarok nagy szép képeket), de ahhoz elég volt,hogy meghirdessük a lakásavató bulit következő péntekre (a most elmúltra). Mateusz meghívta a munkatársait meg a volt ingatlanügynökünket, én meghívtam egy magyar párost meg a francia mami-társamat a társasházból. Végül így valami 14en lettünk hirtelen.

 Be kell, hogy valljam, hogy először kicsit izgultam, hogy ennyi különböző embert összezárni jó ötlet-e, de rá kellett,hogy jöjjek, hogy minden csak az alkoholon múlik. Mármint a mennyiségén. Ami egyrész félelmetes, másrészt megnyugtató. Félelmetes, hogy mennyire megváltozik mindenki az elfogyasztott alkoholegységek függvényében, és megnyugtató, hogy igazából mindenki mindenkinek a barátja lehet. Talán a sok háborút is meg lehetne így oldani. Talán ezért van a legtöbb harc a mohamedán országokban, ahol nem isznak alkoholt. Lehet, hogy az USAnak katonai megszállás helyett csak néhány kartonnyi sört kéne ledobnia (persze megoldani az összerázódás problémáját), és máris helyreállna a világbéke. Mindenki mindenki barátja lenne, az öngyilkosmerénylők összeborulva egymás vállát veregetnék és pertut innának. Ámen.

Lili közben akrobatává küzdötte magát. Most valahol egy kiskutya szintjén áll a fejlődésben: mindent megrágcsál, ami csak a keze ügyébe kerül, becserkészi ( már araszol négykézláb) és levadássza a csörgős kis labdáját, a vízben  kutyamód csapkod a kezével lábával. :) Mostmár néha négykézlábból leül. A kis 4m2-es polifoam szőnyege lassan nem elég,mert már körbemászik a szobában, majd mikor megunja a hideg és kemény követ, elkezd nyekegni és nyújtogatja a karját feléd, hogy ugyan vedd már fel.









2013. június 27., csütörtök

Egy nap Liliszemmel

Reggelente közöttük ébredek, a két szolgálóm között. Hogy hogy kerültem oda arra csak halványan emlékszem,mert már reflexből tudom, hogy ha este csak egy kicsit is nyihegek, pukizgatok, egyből közöttük landolok, így már szinte öntudatlanul félálmomban is ki tudom őket játszani.
     De nagyon jót aludtam megint. Nekik még mindig csukva a szemük. Hahó, ébresztő.... Először megpróbálom finoman felkelteni őket, lássák, hogy az én szívem sincs kőből, cirógatom, kaparászom az arcukat, meghúzogatom a göndörhajú nyakában lógó valamit, még alszik, átfordulok az egyeneshajúhoz és meghúzogatom a ruháját, közben nagyon finoman halkan szólok nekik, hogy itt az ideje felkelni. Ez általában működni szokott. Kinyitják a szemeiket és rámmosolyognak, én viszonzom, mégiscsak rendesen végezték az éjjeli munkájukat, megérdemlik a kétfogvillantós vigyoromat. Még egy kicsit flörtölök velük, de csak mert szemmel láthatóan nagyon élvezik.
    Kb 10 perc után próbálom nekik elmagyarázni, hogy mostmár azért elég volt és lassan munkához láthatnának, kezdek azért éhes lenni és jól jönne valami tejcsi. De nem értik, mindig csak bárgyún vigyorognak rám, és utánozzák, amit mondok. Eléggé idegesítő. Még néhányszor elmondom, hátha felfogják: kezdek éhes lenni. Semmi reakció, végül kénytelen vagyok elkezdeni nyekegni. Végre észrevették magukat, az egyik felkel és kimegy a konyhába, hogy elkészítse a tejemet, a másik, az egyenes hajú velem marad és elkezdi kicserélni a pelusomat. Próbálok neki segíteni, kihúzni a törlőkendőt a jól csörgő zacskóból, vagy elkapni a kencés dobozt és jól levenni a tetejét, de nem szereti, ha segítek neki a munkában, mindig csak annyit mond, hogy 'fúj' meg "koszos". És a kezembe nyomja a szájbarakós kis valamit. De én tudom, hogy annak nem ott van a helye..Megmutatom neki, hogy az a számba való,-érted?? Ide tedd következőnek.

Megérkezik az üvegem végre, evés közben kényelmesen hátradőlök, ez a kedvenc része a napomnak, a chillout a hosszúhajú ölében, tejcsit szürcsölve. Nincs is ennél jobb. :)
 Evés után megrázatom magam, nehogy megfájduljon a hasam, majd kivisz az egyeneshajú a nagy szobába és letesz a játszószőnyegemre, amit sajnos telepakoltak mindennel. Rázogat előttem mindenféle szines meg csörgő dolgot, de annyira nem érdekel. A kedvéért utánanyúlok,de ahogy elfordul le is teszem. Ezt is próbáltam nekik elmagyarázni már, hogy nem szeretem a nagy rendetlenséget a szőnyegemen, ne hordjanak nekem ide minden limlomot. Egyedül a dobozom (a seggtörlőkendő tároló)  és az a fényes kerek valami (egy fém doboz teteje) kell.
    Most vettek valami nagyon frusztrálót nekem, kinyithatós, színes gombok vannak rajta és ha azokat megnyomom,akkor csörög...B O R Z A S Z T Ó...De itt erősködnek nekem mindig, a kedvükért nyomogatom egy kicsit,de annyira idegesít, hogy utána bedühödök és eldobom.

  Közben a göndörhajú pápázik, hülyén emelgeti a kezét és elmegy. Nem is tudom, miért tartom. Magunkra maradunk az egyeneshajúval, aki enni szeretne. De ez nem így működik..ÉN most unatkozom. Rászólok, hogy szórakoztasson, de csak bárgyún vigyorog és eszik tovább. Felháborító. Próbálom kinyújtani a kezem felé, hátha akkor felfogja, hogy most fel kellene vennie és körbehordozni a lakáson. De nem túl eszes szegény. Fél óra magyarázás után végre felvesz és elvisz a kedvenc helyemre: a szobába, ahol fürdeni szoktunk. Meglátogatjuk a másik kislányt és az ő egyeneshajúját. Nagyon vicces mindig. Először ugrál, mosolyog, és aztán mindig beszélget velem.  Mondom, nagyon aranyos. De egy idő után munkához látok, mert ott van a sok kedvenc pakolnivalóm. A nagy fényes valami, amit ha felemelek,akkor jön belőle a víz. Meg az a nagy szürke, amivel az egyeneshajú mindig a haját simogatja. néhányszor megsimogatja vele az enyémet is, olyankor csak mosolygok, és ő máris nagyon boldog. Akkor ott van még az a hosszú valami,amit a szájába szokott rakni, azt is jól megfogdosom, próbálom megérteni, hogy miért pont ezt szereti annyira? A többit még csak meg sem kóstolja...
   Kezdek fáradni és fáraszt, hogy nem érti meg,amit mondok. És akkor akaratom ellenére betesz az ágyamba. Mindig ezt csinálja...Na jó, ha már itt vagyok,alszom egy kicsit...

Mikor felébredek, magamhoz szólítom, rámosolygok biztatólag, hogy ügyesen idejöttél, ki szeretnék innen jutni. Kivesz, kicseréli a pelusomat és átvisz a szőnyegemre és eltűnik. De nem azért keltem fel, hogy itt legyek egyedül és egyébként is éhes vagyok. Utánakiáltok, de ő meg visszakiált valamit, hogy hamham. Ez még csak most csinálja az ennivalómat. Próbálom neki elmagyarázni, hogy ezzel már igazán elkészülhetett volna hamarabb, amíg én aludtam, és akkor nem kéne itt sopánkodjak neki, de szerintem ezt sem fogja fel. Hiába, ezért szolgálók ezek, eléggé butácskák.
Megeszem a kedvencemet, a sárgás édeskés valamit. Próbálnám közelebb húzni a tányért,de nem hagyja. Majd ő. Legalább a kanalat add ide...Nem. Na jó. Akkor inni kérek.

Vége az evésnek és ha eleget kérlelem, akkor felöltöztet és kivisz megnézni a nagy zöld valamiket. Séta közben azon morfondírozom, hogyan lehet mindet megkóstolni, őt is beavatom,de persze nem érti. Néha kivesz, és hagyja, hogy megfogdossak néhány zöldet, olyankor nagyon megörülök, hogy végre, de mikor a számhoz tenném, elkezd fújolni....

Néha találkozunk a másik lánnyal,akinek szintén szolgálója van. Mindig jól megnézem a szolgálót magamnak mert a másik lány szemmel láthatóan nagyon nyugodt és boldog és nem panaszkodik(2 hónapos),csak fekszik és sokszor alszik. Vajon le kéne cserélnem a szolgálómat? Hol rontottam el??

Még egy kör evés és alvás után hazajön a göndörhajú. Nagyon megörülök neki,mert a másik már eléggé lomha és csak nagyon sok kérlelés után hajlandó velem játszani vagy körbehordozni. De a göndörhajú nagyon örül, hogy visszajött a szolgálatba. Dobáltatom magam, kukucsoltatom, és levitetem magam a nagy vízhez. Nagyon kellemes ilyen melegben a hideg vízben lebegni. Főleg, hogyha beletesznek a nagy sárga valamibe. (amit szintén nem hagyják, hogy megkóstoljak, nem értem mi a bajuk). Újabb evés és séta után már nagyon álmos vagyok, és megint egyre jobban idegesít, hogy mostmár itt vannak mindketten és nem akarják rendesen végezni a dolgukat. Nem, én nem akarok a földön feküdni én mászkálni szeretnék, hahóóóó.......

Mikor már teljesen kivagyok tőlük, a göndörhajú elkezdi levenni a ruhámat. Végremár, ebben nem tudok olyan kényelmesen mozogni, mint pucéron. És tudom, hogy utána megint fürdés jön. juhú. :) Megnézetem vele is a fényes valamit, amiből a víz jön. De már nagyon nyűgös vagyok és legfőképpen éhes. Hál istennek mire végzek a fürdéssel az egyeneshajú meghozza a tejcsimet, amit szinte mind megeszek, megrázatom magam, kivitetem magam a nagy szobába elköszönni a göndörhajútól és betesznek az ágyba. Még egy kicsit magyarázok, hogy mit hogy kéne változtatni a modorukon másnapra, de nem hiszem, hogy hallják vagy megértik, így lassan feladom és elnyom az álom..A mai is egy nehéz nap volt....

2013. június 20., csütörtök

Elmélet

Nagy unalmamban levezettem, hogy miért nincsen pornó az ázsiai országokban, és miért nem öltözhetnek az itteni nők kihívóan...

  De kezdjük a legelején. Mindenkinek ismerős szerintem a nyomi fehér férfi vesz magának egy ázsiai feleséget szitu. Szegényeknek nem marad más, mert a normál fehér nőnek nem kell.

  A nyomi fehér nő összeáll a fekete pasival.

  A kihívásra vágyó fehér férfi összeáll a fekete nővel.

  Magyarul mindenkinek minimum kétféle választási lehetősége van ezen a világon, kivéve az ázsiai férfit. Ki hallott már fehér nő- ázsiai férfi párosról? Fekete nő-ázsiai férfi kombóról meg végképp senki szerintem.
Valahogy az ázsiai férfiról vagy a gangnam style vagy Jet Li és társai jutnak a nem ázsiai átlagember eszébe. Ami azért nem túl vadító hogy úgy mondjam...

Így a szegény ázsiai férfiaknak mindent meg kell tenni, hogy a helyi nők ne hagyják el őket, és visszaértünk a visszafogott öltözködéshez és mindennemű nyilvános szexualitás tiltásához.



És megint unatkozom.....

Ma a füst még csak rosszabb lett,mint eddig volt. Az indonéz miniszter közölte a szingapúrival, hogy majd, amikor megfelelő mértékűnek érzik a füstfelhőt, akkor majd tesznek lépéseket ellene, és hogy egyébként is a szinapúri multik égetnek náluk, így több megértést és összefogást várna az itteniektől, és hogy legalább az ázsiai országok összetarthatnának....
A tököm.....Most konkrétan a szomszéd épületig lehet ellátni, a gyerekek nem hagyhatják el a lakást, mert olyan sűrű a füst,mintha köd lenne...

Szóval akinek megoldásra váró rejtélye van,ne habozzon (még úgy néz ki egy ideig itthon ücsörgünk úgyis) , küldje el nekem, hogy legyen min agyalnom...! ;)