Lounge lounge, tetőmedence, gyönyörű kilátás, feketébe öltözött személyzet, makulátlan ruhájú és makulátlanul viselkedő milliárdosok közé sikerült betuszkolni a kis megroggyant babakocsinkat (Mateusz elvitte magával Lilit néhányszor futni, azóta az első kerék akadozik), a nem guccsi ruhánkban, a nem tökéletesen fésült fejemmel, és a nem teljesen hájklassz testszagunkkal (ami elkerülhetetlen,ha 5 percnél többet odakint tartózkodsz, babakocsitoszogatással meg végképp...)...
A cola kezdődött 10 dollárnál. Hogy a kilógásunkat leplezzem,először egy roséval szemeztem az étlapról (valahogy az úgy éreztem emelne a sikk faktoromon), de mivel nem volt egy értelmű, hogy ki fog fizetni, így maradtam egy limonádénál. 1 óra kényszeredett smúzolás után sikerült elhagynunk az ojjektumot. A környező emberek arckifejezéséből pedig azt a következtetést sikerült levonnom, hogy baromira fárasztó és unalmas lehet ennyire gazdagnak lenni, hogy ott ülsz a világ egyik legszebb tetőteraszán és még csak körbe sem hordozod a tekinteted(nem hogy még fényképeket csinálj),hogy megállapítsd,hogy huh de jó, hogy itt lehetek...
Másnap, azaz szombaton ellátogattunk Kis Indiába. Az igaziba, mert mint kiderült,mikor eltévedtem az nem ez volt. Ott is indiaiak laktak,de valószínűleg a tehetősebbje, ugyanis a felhőkarcolók között eléggé jól elhatárolhatóan húzódik a két emeletes lepukkant épületekből álló igazi Little India.
Ahogy kiértünk a metroból, onnantól szorosan kapaszkodtam Mateuszba. Talán itt nem csinálnak semmit (bár itt láttam az első néhány szingapúri rendőrt), de a legjobb az elővigyázatosság, és pasibakapaszkodás még mielőtt bárkiben is felmerülne bármi rossz...(akik le lennének maradva: néhány hete, hónapja egy nő Indiában felszállt egy buszra,amin csoportosan megerőszakolták, egy másik nő elment a fogdába meglátogatni a férjét, azt az őrök erőszakolták meg, egy svájci pár elment kirándulni Indiába, a férjet leütötték, nőt megerőszakolták, azóta nagy felvonulásokat tartanak az ottani nők, és Mateusz azóta ha indiait lát kaján mosollyal indiai angol akcentussal mindig megjegyzi, hogy wi gonna rép ju, ték ju on ö basz vid máj frendz...:D)
Egy élmény volt, tényleg, mintha Indiába látogatnál. Mindenhol a kis pandzsabik, akik bár a legaljább munkát végzik mégis mind boldognak tűntek. Viszont ettől függetlenül meg kell, hogy mondjam, nem érzem át azt a nagy Indiában- megtalálom a boldogságomat dolgot,amiről általában az emberek beszélnek. Hogy őszinte legyek EKKORA KOSZBAN szerintem nem, hogy a boldogságot, de konkrétan semmit sem találnék meg. Oké, hogy szegények,de azért miért kell ennyit szemetelni???? :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése